Oldalak

2019. május 1., szerda

Polipot csak ebből főzz!


Zavarba ejtő számomra ez a könyv, mert egyrészt profi munka, másrészt viszont szélhámosság. A receptek igen alaposnak tűnnek, és mi mást is várunk egy jó szakácskönyvtől, ha nem ezt? Másrészről viszont nehezen hiszem el azt a Rómát, amit mutat – pedig épp maga a város a főszereplő.


A fotók azt sugallják, hogy Róma káprázatos és romantikus, és minden klisé, amit valaha Olaszországról hallottunk, az itt megtestesül és valósággá válik. Én mégsem vagyok egészen biztos abban, hogy odautazva ezt találjuk. Szinte látom a csalódott arcokat, ahogyan Eleonora nyomában járva próbálják felkutatni az említett helyeket, csak valahogy nem akar összejönni ugyanaz a hangulat.

De talán csak irigykedek: ez nem az a hétköznapi élet, amit én ismerek. Hiszen itt van a borítón, és aztán a könyv lapjain egy csodás nő, aki remekül főz, és mesebeli ruhákban, tökéletes sminkben parádézik. Miért is ne lenne érdekes, ahogyan boldogan nevet a piaci kofával? Ugyan mi lehetett az a mondat, ami ilyen jó kedvre derítette őket? Szeretném én is tudni, és szeretnék ott lenni Rómában, ismerni minden zegzugot, otthonosan kikerülni a turistacsalogató éttermeket, és aztán betérni az alig ismert kedvencembe. Eleonora erre buzdít, de megmagyarázhatatlan módon csak kevéssé hiszem el neki, hogy az ő kedvencei lennének az enyéim is egyben. Az egész kötetben van számomra valami póz, valami megfoghatatlan közhelyesség, amire csak legyint az ember, hogy hát persze-persze, könnyű ez annak, aki Rómában él.

Azért is furcsa ez a könyv, mert a receptek bevezető szövegeiben rengeteg érdekességet, apró információt megtudhatunk Rómáról a legkülönbözőbb korszakokból, mégsem győz meg arról a szerző, hogy minden szabadidejében Róma történelmét bújja. Csapongunk az anekdotáktól a receptek felé, és a legtöbbször nem látom a valódi átkötést, hogy mi köze az említett ténynek az ételhez, csak a felszínt kapargatjuk valami valóban mély és izgalmas téma kapcsán. Mint egy felületes tárlatvezetésen: gyorsan továbbsietünk a következő helyszínre, mielőtt bárkinek kellemetlen kérdései adódnának, és ha mégis feltenné őket, akkor időhiányra hivatkozunk.

De tekintsünk most erre a könyve úgy, hogy felülemelkedtünk ezeken a nyűgökön, és akkor egyszerre elkezd érdekes lenni. Mert a receptek kétségkívül izgalmasak. Nem, ez nem az, amit egy kedd este kapkodva megcsinálunk. Az egyszerűbbek is néha ünnepinek tűnnek, de a részletes magyarázatok arra ösztönöznek, hogy rajta-rajta, próbáld meg te is! Mit neked egész polip, elbánsz vele! És itt most nincs semmi gúny a hangomban, mert egy ilyen leírás után valóban nekivágnék. Ez nem a kezdő szakácsok könyve: a receptek többsége a kísérletezésre és inspirációra vágyó ínyenceknek szól, akik jó esetben a dolce vita szerelmesei is egyben. Ha tradicionális római recepteket keresünk, akkor tévúton járunk itt. Kapunk viszont cserébe egy nagy halom újragondolt és izgalmas, trendi és menő ételt, amelyeknek egy része addig birizgálja majd a fantáziánkat, míg ki nem próbáljuk. Csak bírjuk ki a végén azt a kicsi időt az elfogyasztása előtt, amíg megfelelő minőségű képet készítünk róla az Instagramra.

Szóval, mint szakácskönyv, valóban izgalmas. A zavart a fotókról visszaköszönő szürreálisan túláradó életöröm okozza. Ugyanaz, ami Jamie Oliver produktumairól is visszatekint ránk, és ez nem is véletlen, hiszen a fotósuk (David Loftus) közös. Van-e baj ezzel a boldogság-kultusszal? Hogyan is lehetne másképp egy szakácskönyvben, mikor az evés öröm? És mégis, mégis, azt a vékony határt, ami a giccs és a vonzó között áll, ők eltévesztették, és kicsit túlcsordultak. Számomra.

Persze nem biztos, hogy mindenki számára így lesz. Mert az a konklúzióm a könyv végére, hogy szívesen tudnám a polcomon. A helyzet ugyanis az, hogy időről időre szükség van egy különleges receptre, és ez a kötet épp olyan, amihez ebben a helyzetben fordulhatunk. Számomra is ünnep minden apró kis Olaszország-élmény, és ehhez bőven szolgáltat ötleteket. Csak épp olyan egy kicsit, mint a Nutella: a fél világ imádja, de ha őszinték akarunk lenni, el kell ismerünk, hogy túl édes.

---

Eleonora Galasso: A mai Róma konyhája
Corvina Kiadó, 2017, 304. oldal

A szerző weboldala ITT, Instagram oldala pedig ITT.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése