"Nincs nagyobb gyönyörűség, mint evő embert szemlélni."

Kosztolányi Dezső: Ebéd

Kosztolányiék Babits és Bodor Aladár társaságában,
Dömösön. Talán épp egy jó ebéd után.
(A fotót Babits felesége, Török Sophie készítette.)

Délben az alagút budai oldalán egy ember ebédel.
Ebédje nincs a kezében, sem az ölében, sem a tányérján, hanem a járdán, a puszta földön. Valaki ételhordóban vihette, kiloccsantotta, s ott hagyta. Ez az ember pedig, aki kilépett az alagútból, egyszerre megpillantotta a gazdátlan ebédet, melyet valamely jótékony tündér pottyantott le ingyen, töprengett, majd lekuporodott, kivette bicskáját, és pengéjével egyenként emelte szájához a falatokat.

Káposztafőzelék volt, borjúföltéttel, s túrós metélt. Sajnos, a kenyér hiányzott hozzá. De az étel oly szerencsésen esett le, hogy az egyes fogások alig keverődtek össze, külön kis kúpocskákban púposodtak, s egyáltalán nem sározódtak be a járdán, mely mintegy terítetlen asztalul szolgált, mert a káposzta legalsó rétege természetes tányért alkotott alájuk. Nem volt ez utálatos, csak furcsa, végtelenül furcsa. A káposzta vékony pántlikáin zsír fényesedett, a borjúhús csiklandozta az orrot, a túrós metélt még gőzölgött. Nyilván többen is megkívánták, mikor elhaladtak mellette, de hiányzott belőlük a bátorság és őszinteség, hogy ösztönüket követve leguggoljanak, és fölfalják.

A járókelők megálltak. Noha éhesek voltak, és otthon már várta őket a párolgó leves, bámulták a jelenetet. Nincs nagyobb gyönyörűség, mint evő embert szemlélni. Amint mozog az ajka, az állkapcája, a homlokcsontja, amint rág a foga, s szájában nyál csorran, mi is részeseivé válunk a táplálkozás mindennapi, unhatatlan örömének, s lélekben jóllakunk. Az ember nem sietett. Lassan kanyarította bicskájára az ételhalmokat, óvatosan a fény felé tartotta, vizsgálgatta, nem szennyesek-e, s titkolva mohóságát épp oly lassan és óvatosan fogyasztotta el. Mikor lenn csak egy mocskos káposztaréteg maradt, fölkelt, bicskáját megtörölgette a zsebkendőjével, és a pesti hídfő felé ballagott.

A nézők nem mindjárt oszoltak szét. Csodálták az ebéd hűlt helyét, a nyirkos foltot. Egy úr a botjával megbolygatta, de azt mondta, hogy ez már ehetetlen. Aztán azon tanakodtak, hogy az ismeretlen miért szánhatta magát erre a lépésre. Minthogy vele senki sem beszélt, különböző felfogások és álláspontok alakultak ki. De a vélemény általános lett, hogy az ebéd jó lehetett, pompás lehetett, főképp az a káposzta, az a zsírtól ragyogó káposzta, melyet nem győztek eléggé dicsérni. Egyesek elmenőben vissza is sandítottak. Mosolyogtak, csóválták a fejüket, úgy rémlett, hogy egy kicsit megáhították az ebédet, egy kicsit irigykedtek arra, aki megette, s egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit meg is sértődtek, hogy őket nem kínálta meg.

Igen, némely emberből teljesen hiányzik a társadalmi illem.

(1926)

Kosztolányi Dezső egy rövid ideig nyerskoszton élt a családjával együtt, ami a kor nagy divatja volt. Egy 1927-ben megjelent cikk a Tolna Világlapjában meg is emlékszik erről, érdemes elolvasni!