Korábban már írtam arról, hogy nem értem, miért ilyen silány a hazai gasztromagazin-kínálat. A helyzet azóta nem sokat változott, az utolsó újdonság Jamie importált folyóirata volt, ami azóta is szépen tartja magát, megfér a többi receptújság mellett. Érthető tehát, ha nagyon megörültem, amikor hírét vettem Fördős Zé új magazinjának. A Street Kitchen hátán úszó új projekt egyáltalán nem vágyaim netovábbja, de végre mozgolódás történt ezen a terepen, és létével bizonyítja, hogy nem csak átvenni lehet más mintákat, hanem teremteni is.
Nem leszek elfogult: mérsékelten követem a Street Kichen és Fördős Zé munkásságát. Örülök, hogy vannak, mert nagyon széles réteget motiválnak főzésre, és nem bonyolítják túl a dolgokat. A receptek jók és használhatóak, a leírások és videók egyszerűek, a médiaszereplés pedig tulajdonképpen nem vált hátrányára a dolognak, ha ez azt jelenti, hogy még több ember főz otthon. Az más kérdés, hogy a Konyhafőnököt mennyire idegesítő végignézni az ilyen jellegű tévéműsorok szokásos színpadias időhúzásai miatt. De nézzük inkább, milyen az új magazin.
Komoly dilemma lehetett, hogy Fördős Zé vagy a Street Kichen neve alatt fusson az újság, végül a személyes brand nyert. Így elkerülhetetlen, hogy párhuzamot vonjunk Jamie és Zé között. A kivitelezés is részben hasonló, a belső oldalak matt papírra nyomva, rengeteg fotóval, többféle tipográfia keverésével, egyszerű rajzokkal, grafikus-celluxszal odaragasztott cetlikkel. Az összhatás mégis elég zaza: láthatóan sokat gondolkodtak rajta, de a kevesebb több lenne: a vízjeles illusztrációk inkább zavaróak, az apró grafikák nem egységesek, a gluténmentes és vega ételeket jelző ikonok erősen emlékeztetnek a Menü szakácskönyvekben szereplőkre. Az ételek ízlésesen fotózva, különösebb újdonságok nélkül: abszolút megütik a mai food stylist mércét, de ennél többet nem hoznak. Bár rovatokra, témakörökre, receptcsoportokra oszlik a magazin, az elrendezésből ez nem mindig derül ki: bizonyos fejezetek egymásba olvadnak (mint a Jancsa Jani rovata után következő vega rész, egyforma színű háttérrel), a címek elvesznek a betűtípusok kuszaságában, és a bevezető a receptek tulajdonosainak fotójával néha egészen váratlanul bukkan fel, amikor már a receptekre fókuszálunk. Néhány helyen a szöveg egészen el is marad, pedig odakívánkozna, mit például a hüttekajáknál. Érezhetően kevés idő jutott arra, hogy a kész magazint egységében csiszolgassák.
De nézzük inkább a recepteket! A tematika nagyrészt karácsonyi, ami igen hálás téma. Persze senki nem mondta, hogy egy csokis keksz vagy torta nem készíthető el bármikor év közben. A száz recept igyekszik lefedni az összes elképzelhető kategóriát: leves, főétel, desszert, partifalatok, italok, koktélok és ehető ajándékok. Az édesség a leghangsúlyosabb vonal, ez az ünnep okán érthető is. Itt-ott felbukkan a nemzetközi konyha a fűszerezésben, de összességében nagy izgalmak, csavaros-fifikás ételek nincsenek. Mégsincs hiányérzetem: egyik recept sem olyan, hogy a hozzávalókat olvasva máris tovább lapoznék, alapanyagok tekintetében semmi nem tűnik elérhetetlennek, és tényleg halászni lehet belőle hétköznapi és ünnepi fogást egyaránt. Van vega és mindenmentes recept, hogy is maradhattak volna ki. Összességében szépen bővülhet a repertoárunk, ha innen válogatunk néhány újdonságot. Dicséretére váljon a magazinnak, hogy a legfontosabb tartalmi rész rendben van.
Ám végére hagytam a feketelevest. Mert van egy pont, ahol a magazin menthetetlenül elvérzik, és ez a recepteken kívüli szöveges rész. Biztos vagyok benne, hogy néhány ember rengeteg munkája van az újságban, és talán a határidő is szorított a befejezés előtt. De a bevezető szövegek és hosszabb írások több sebből véreznek: csupa szóismétlés és stílusbeli gyengeség, ami talán élőbeszédben megállja a helyét, de nyomtatásban elég tragikus. Végtelen hosszú mondatokkal találkozunk, amiket 3-4 felé is lehetett volna tagolni, agyonhalmozott jelzők és határozók roskadnak egymáson, rengeteg unásig koptatott szófordulat ismétlődik, amiket inkább irtani, gyomlálni kellene a szövegből, mintsem használni őket. Sárközi Ákos és a Borkonyha életét taglaló cikkben bekezdésenként változik az egyes szám, többes szám és általános alany. Wossala Rozina interjújánál a szöveg nem mentes a nyelvi sallangoktól, és azt sem tudjuk meg, ki írta. Tartalmi hibák is előfordulnak, ami színtiszta figyelmetlenség: a felvezető szöveg négy leves receptjét ígéri, de végül csak hármat látunk. Tisztában vagyok vele, hogy fárasztó és nehéz ezerszer átolvasni valamit, és egy idő után már tényleg láthatatlanok az apró hibák. De srácok, ez a rész tényleg nem sikerült jól.
Összességében mégis örülök, hogy van egy ilyenünk. Kicsit olyan ez, mint a kedvenc sorozataink, amik sok évadon keresztül futnak: soha nem az első széria a legjobb, mert menet közben is alakul a szereplők karaktere, és a későbbiek kerekebben mutatják a jellemeket. Bátor dolog volt nekifogni egy ismeretlen terepnek, és feltételezem, hogy akik dolgoztak rajta, azok a tőlük telhető legjobbat igyekezték nyújtani. A későbbi évadok eldöntik majd, kedvencünk lesz-e ez a sorozat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése