Alexandre Dumas Nagy Konyhaszótára – beszélgetés Szederkényi Olgával
Nem egyszer említettem már, hogy könyvek közt nem érem be az egyszerű receptgyűjteményekkel, ezért felcsillant a szemem, mikor megtudtam, hogy Alexandre Dumas méltatlanul elhanyagolt Nagy Konyhaszótárának (Grand Dictionnaire de Cuisine) végre megjelenik magyar verziója. Szándékosan nem fordítást írok, az eredeti mű ugyanis 1300 oldal terjedelmű – nem véletlen, hogy 140 évet kellett várni, mire elkészült a saját változatunk. A teljes kötetet válogatta és fordította Szederkényi Olga, vele beszélgettem a könyvről és a zseniális franciáról, Dumas-ról.
Kezdjük az elején: miért vállalkoztál erre a hatalmas feladatra?
Nem ismerem régóta Dumas-nak ezt az írását, pár éve hallottam róla először. 2012-ben úgy alakult, hogy Kolozsváron töltöttem egy fél évet, ahol elég sok szabad időm adódott. Itt akadt a kezembe az eredeti mű egy rövidített példánya. Elkezdtem olvasni, és teljesen magába szippantott már az elején. Pedig nem könnyű olvasmány: tipikusan romantikus, túláradó, rengeteg jelzővel tarkított, akad benne olyan mondat, ami 40 soron keresztül tart… Mégis nagyon sodró, magával ragadó szöveg. Először nagy kihívásnak tűnt, és azt élveztem, hogy értem az eredetit. A Magyar Rádió külföldi tudósítójaként sokat használtam a franciát, de ez másfajta nyelvi tapasztalat volt. Elhatároztam, hogy megpróbálom lefordítani, csak úgy, magamnak. A könyv elején Dumas bevezetője tulajdonképpen egy kisregény, amelyben a kezdetektől egészen az 1870-es évekig összefoglalja a gasztronómia történetét. Ez ugyanolyan irodalmi igényességgel megírt szöveg, ahogyan a regényeiben, színpadi műveiben megszokhattuk: érződik, hogy nem szakács vagy tanár szól hozzánk, hanem egy olyan romantikus gondolkodó, aki lángelme volt. Olyan történeteket mesél el a gasztronómiáról, hogy az én fejemben is rendszerré ált össze az étkezési kultúra kialakulása. Egyre jobban foglalkoztatott, mert szerintem sem csak receptekből és ételekből áll a konyhaművészet. Kell hozzá egy eredetmítosz. Szívesebben fogyasztasz el egy süteményt, amiről azt mesélik, hogy a nagymama rétese, amit először akkor sütött, amikor 1918-ban az első háború utáni almát leszüretelték, a recept pedig az ő dédijétől van, aki a Kárpátaljáról származik, és ott az almát csak karácsonykor ették – és így tovább. Dumas ezt az eredetmítoszt ötvözte a romantikára jellemző tudományos igényességgel és a saját tapasztalataival. Nekiláttam lefordítani a bevezetőt, és közben felvetődött, hogy akár próbafordítást is lehetne belőle. Amikor elkészült, több kiadónak is elküldtem, végül a Corvina bólintott rá.
Ezután elkezdted átrágni magad a teljes, 1300 oldalas köteten?
Nem egészen. Azt hiszem, ezt végigolvasni vagy kiolvasni talán soha nem is lehet. Dumas egyik életrajz írója is úgy fogalmaz, hogy ez a mű egy gasztronómiai katedrális. Talán csak úgy lehetne a végére jutni, ha az embernek más dolga sincs, elmélyül benne, de ezt nagyon nehéz úgy, hogy közben ne legyen csömöre. A többi kiadó azért is utasított vissza, mert tartottak tőle, lehet-e egyáltalán az óriás műből egy kicsi, kompakt változatot létrehozni. Pedig ez a világ több nyelvén is létezik: a spanyolok, portugálok, angolok, amerikaiak, németek mind megcsinálták a maguk rövidített verzióit, különböző metódusok szerint. Egyedül Franciaország és az angol területek azok, ahol el lehet adni az eredetit is.
Mit jelent a franciáknak ez a könyv? Mennyire alapmű, hogyan dolgozzák ők fel?
Sokkal többen ismerik, de azért nem mindenki. Fordítás közben többször is jártam Franciaországban, és azt tapasztaltam, hogy inkább gasztronómiai és irodalmi körökben közismert, az átlagemberek kevésbé tudnak róla. Persze azért még mindig sokkal többen, mint nálunk. Bízom benne, hogy a magyar kiadás ezen változtat.
Milyen szempontok alapján válogattál?
Elsősorban azokat a dolgokat választottam ki, ami Magyarországon érdekes lehet: nyilvánvalóan a magyar sztorikat, hiszen Dumas járt nálunk is utazásai során. Aztán, mivel a kötet a Monarchia idején jelent meg először, azokat az országokat, amelyek akkor ehhez a területhez tartoztak: Lengyelország, Csehország, Szlovénia, Észak-Olaszország, Erdély, Bécs, tulajdonképpen egész Közép-Európa. Ezeket az országokat mi magyarok is jobban ismerjük. Ezen kívül Oroszországot is, mert Dumas élt ott huzamosabb ideig. A francia különlegességeket sem lehetett kihagyni, és végül az egzotikum kedvéért került bele egy kevés az észak-afrikai kalandokból, valamint Saint Domingue szigetéről néhány recept – a nagymamája, aki fekete rabszolganő volt, innen származott ugyanis. Nagyon nehéz volt dönteni, de azt hiszem, ez lehet első körben érdekes a közönség számára.
Ennyi idő után már szinte személyes ismerősöd Dumas: milyen ember volt ő?
 |
| Alexandre Dumas |
Az első európai gourmand volt, nem sajnálta az időt, energiát kíváncsisága kielégítésére, állandóan a hintójában ült és utazott. Nyughatatlan figura, olyan lángelme volt, aki egy testben több életet élt le. Íróként is nagyon kapós volt, épp ezért voltak olyan alkalmazottai, akik a regények bizonyos részeit megírták. Dumas kitalálta nagy vonalakban a történetet, elmondta, hogy mi legyen leírva, ezután ő tudott mással, például a párbeszédekkel foglalkozni. Ezen felül volt ereje és ideje főzni, vendégségeket tartani, bejáratos volt Európa minden pontján arisztokratákhoz és irodalmárokhoz egyaránt. Mindenhol ugyanolyan kíváncsi, csupa szív, túláradó személyiség, akinek például egy alma nem csak gyümölcs: egy történet, egy érzés, egy poén, amiről két napig tudna beszélni, miközben elkészítene valamilyen ételt belőle. Őszintén szólva az is motivált a fordításnál, hogy egy kicsit megsajnáltam: a Nagy Konyhaszótárt tekintette fő művének, és mégsem jelent meg magyarul soha semmi belőle. Fontos volt neki, hogy megírja, halála előtt szinte már erején felül azzal küzdött, hogy befejezhesse.
A magyar irodalomnak van olyan alakja, akit tudnál hozzá hasonlítani? Szerették a mi íróink a gasztronómiát ennyire?
Ahogyan minden nemzetnek, nekünk is megvannak a példáink, a gasztronómia és az irodalom mindig is összekapcsolódtak egymással. Jókai és Dumas kortársak voltak, találkozásra is volt alkalmuk, amikor Dumas Magyarországon járt. Jókainak szívügye volt a gasztronómia, de valójában nem volt jó evő, és főzni sem tudott. Azonban sokat foglalkozott a témával, készített például egy hosszú kiáltványt arról, mik azok az ételek, amelyeket ő még gyerekkorában evett, de azóta eltűntek. Hitt tehát abban, hogy a gasztronómia egy nemzet megmaradásának az alapjait jelenti, ráadásul az életben minden fontos dolog az asztal mellett történik - keresztelőtől a torig. Krúdyt is említhetnénk, aki szintén nem tudott főzni, inkább nagyevő volt. És későbbi példa, de ide illik Bródy Sándor: ő tudott főzni, és volt is igénye a jó ételekre, de azért nem ennyire kifinomult szinten, mint Dumas esetében.
Izgulsz a fogadtatás miatt?
Persze! Több mint két évig ezzel éltem, és szerintem fantasztikus, amikor egy könyv ennyire magába tud szippantani. Nagyon örülnék, ha többen is megszeretnék úgy, mint én. Persze azzal tisztában vagyok, hogy ez nem egy divatos könyv, de az ínyenceknek biztos, hogy érdekes lesz. A trendekkel szemben ez egy örök érvényű dolog, ami száz év múlva is ugyanazt fogja jelenteni. És ilyenből nagyon kevés van.
 |
| Könyvbemutató és dedikálás |
 |
| Rumbaba a könyvbemutató résztvevőinek az Auguszt Cukrászda konyhájából, természetesen Dumas receptje alapján. . |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése